Tavasz volt már. Súlyos esőfelhők borították el az eget. Esni kezdett. A vonat egyre lassabban haladt, cammogva. A zempléni hegyek sötét-mogorva őrizetében ott terült el a zavaros árvíztől fuldokló síkság. A sínekkel párhuzamos főút két oldalát  ellepte a hordalékos ár. Az esőcseppek visszapattantak a víz felszínéről, mintha tudnák, nem lenne szabad beleesniük, hisz’ már nem fér bele több.

A nő arcán – mint a vonat ablakának üvegén az eső, - lassú patakokban folyt  felsebzett szívének nedve. Mennyi-mennyi fájó emlék tolult most elő lelkében. Gyerekkora árvizei évente kétszer, tavasszal és ősszel. A félelem, amit akkor érzett, s amit nem lehetett soha megszokni, összeszorította torkát. Látta édesanyja aggódó tekintetét, látta az inukat megfeszítve rohanó állatok szemében a menekülés kilátástalanságát, látta magukat heteken át ruhástól lefeküdni úgy, hogy nem tudták, felébrednek-e, lesz-e idő a dombra feljutni. Látta a féltett kincseit, amiket az ágyába a párna alá dugott, hogy ha menekülni kell, legyen idő magához ragadni. 

A férfi tudta, hogy ez a vonat most a múltba visz, a nő múltjába. 

Az eső elállt, a nap előbújt. Szemük a hegyek vonulatára figyelt .

- Képzeld, már nagylány voltam, amikor először láttam életemben hegyet közelről. – mondta a nő most már kissé vidámabban, magát is nyugtatgatva, kellemes dolgokra emlékezve. - A tokaji hegyek világoskéknek látszottak az udvarunkról. Illetve amikor viharfelhők jöttek, egyáltalán nem látszottak. Tudtuk, ha nem látszanak a hegyek, hamarosan esni fog.  Több év telt el, már a Dunántúlon laktunk, de mama a vihar közeledtekor mindig azt monda: nézzétek, micsoda fekete felhők közelednek Tokaj felől. Nem nevettem, mert ugyanazt a képet láttam én is.  Belénk ivódott kitörölhetetlenül. Napsütésben – azt gondoltam – minden hegy világoskék. Tulajdonképpen nekem azok a világoskék hegyek jobban tetszettek, mint itt ezek.

 – Nézd! Látod? – nyitotta kerekre sötét szemeit a nő.
 – Látom! -  felelte a férfi, s a nő barna szemei egyszerre világoskéknek tűntek számára. A hegyek miatt.

 A vonat begördült az állomásra. Sietve szálltak le.

- Nem változott 25 éve itt semmi. Még talán a kavics is ugyanaz, amin nehezen tudtam járni magas sarkú szandálomban. Mindig belecsusszant egy, s ilyenkor gyors mozdulattal lekaptam a lábamról, kiráztam, s már futottam is tovább. Itt várt Zsuzsa minden reggel. Ő nem hordott szandált, szoknyát sem, csak nadrágot. Ő nem futkározott, határozott, biztos léptekkel ment, míg én ugra-bugráltam körülötte. Állandóan csicseregtem valamit boldog gyerekes hévvel. Ő keveset beszélt, néha-néha válaszolgatott, amire lehet hogy oda se figyeltem. De amikor vele voltam, csordultig volt a lelkem a boldogsággal. Nem is volt konkrét oka, a jelenléte elég volt számomra.  Lapos sarkú cipője nem volt nőies. S ő mégis szebb volt bármelyik nőnél, akit addig ismertem. Sötét, göndör, dús haja a derekáig ért. A szeme olyan világoskék volt mint azok a hegyek a napsütésben. A hangja kissé rekedtes, az arca mindig komoly volt. Amikor mosolygott, akkor is ott lapult a szája és a szeme szögletében valami titokzatosság.

A nő itt megállt a mesélésben, megrohanták az emlékek.  A férfi  nem sürgette, hogy mondja tovább. Hosszú percek után folytatta. 

- Tudod, nekem nem született testvérem. Sokáig kiabáltam kisgyerekként a gólyának. S amikor már nagylány lettem, s tudtam, hogy nem a gólya hozza a kisbabát, magamban még akkor is  kiabáltam neki. Soha nem tudtam meg, milyen érzés a testvéri szeretet, de nagyon vágytam rá. Egyedül éreztem magam mindig, hiába vettek körbe gyerekek, hiába volt játszótársam.  A középiskola második évében jött Zsuzsa.  Már a találkozásunk első napján  éreztem valami különöset, valami izgalmat. Amikor hozzám szólt, remegtem, izzadt a tenyerem, dadogva válaszoltam. Egymás mellé ültünk az iskolapadban, együtt töltöttük a délutánokat, lestem minden gondolatát. Szerettem volna vele kézen fogva sétálni, de nem mint a szerelmesek, hanem mint a testvérek. Büszkeséget éreztem. Legszívesebben elkiáltottam volna magam az utcán, emberek, nézzetek ide, van egy barátnőm. Már nem vagyok egyedül! Van egy testvérem! Nekem is van, hozta a gólya. A bennem felgyűlt, összegörcsösödött, eddig ki nem adott szeretetem, lelkesedésem, bámulatom, imádatom… nem tudom már fokozni szavakkal, azt mind rázúdítottam. Boldog voltam, nagyon boldog: szerettem valakit, új, különleges érzéssel.

Egy napon azonban összetört a varázs. Összetört a lelkem  apró darabokra, életem végéig itt marad bennem a fájdalom. Zsuzsa magyarázat nélkül közölte velem, hogy hagyjam őt. Nem akar a barátom lenni már. Kértem, könyörögtem, sírtam, szenvedtem. Hiába. Nem vettem észre, hogy ő nem bírja el, nem vettem észre, hogy túl sok, már-már terhes a ragaszkodásom. Nem vettem észre? Vagy oka volt, hogy leállította érzéseim zuhatagát? Tudatos volt-e, tudatalatti megérzése volt-e, hogy a sors  elveszi tőlem?  Nem tudom. Vagy talán ez a legigazabb barátság: tudni nemet mondani, hogy a másiknak ne fájjon majd annyira? 

- Menjünk haza! Fogd a kezem szorosan!

A vonat lassan elindult, nagyon lassan, mintha nehéz terhet cipelne. Mert nehéz terhet cipelt. Mindketten hallgattak. 

Szemük az árvíz fekete, kegyetlen örvényét pásztázta. Ott nyelte el a forgatag Zsuzsát. Látták a feje tetejére fordult autót a víz sötét felszíne alatt a mélyben. Hosszú göndör haját a szép fiatal arc előtt hullámozta a víz. Szemében a hegyek világoskékje áttűzött a piszkos habokon. Ajkai némák voltak, de az utolsó sóhajt hallani vélték: szeretlek téged. Isten veled!