fotó: korkep.sk

Tikkasztó hőség volt aznap, szokatlan volt ez szeptember végén. Az öregek azt mondták, hatalmas vihar közeledik, az tolja maga előtt a forróságot. Emberemlékezet óta nem volt ilyen még, szinte lebegtek a házak, meg Pásztor bácsi kertjében a kévékbe felállított tengeri szárak boglyái. A gyerekek ott játszottak, szaladgáltak kipirult arccal. Ők is érezték, hogy van valami a levegőben. S ahogy az idősek megjósolták, nagy sebességgel  kelet felől hatalmas fekete felhők tornyosultak, gyorsan elbujtatták a napot, nehogy baja essen. Esti sötétség borult hirtelen a falura. A gyerekek lábnyomai hamar megteltek vízzel, amikor kinyíltak az ég csatornái. Pillanatok alatt eltűntek, futottak a védelmet nyújtó otthonukba.

Csak egy ötéves forma fiúcska és egy 10 éves nyurga kislány nem tudott hirtelen elfutni, mert még dolguk volt, a hangyák és más bogarak fölé emeltek menedéket az eső elől. Éppen befejezték a dolgukat, mire hatalmas cseppekben esni kezdett.

 A lány odafutott az egyik jurtaszerűen felállított tengeri-házikóhoz, gyors mozdulatokkal egy rést csinált, egy akkora nyílást, hogy beférjenek. Ő bujt be először, majd berántotta a kisfiút is. Olyan mint egy barlang. Ügyes mozdulatokkal ki is takarította, a szúrós, száraz kukoricaleveleket a kukorica száraz virágjából rögtönzött seprűvel összeseperte, a kis tenyerével eligazgatta a földet. Lekuporodtak egymással szemben. A lány a ruhácskáját  a guggoló térdére húzta, egészen a bokájáig, majd összekulcsolta a lábszáránál a kezeit.

Mindketten reszkettek a félelemtől. Egymással szemben ültek, csak a tágra nyílt szemük világított a félhomályban. Lassan megnyugodtak, érezték, hogy biztonságban vannak: egymás biztonságát érezték. A lány anyáskodó mozdulatokkal letörölgette a kisfiú arcáról a vizet a ruhája rejtekéből előhúzott zsebkendőjével.
- Ne félj, vigyázok rád Bandika – mondta kedvesen. 
- Nem félek, jó itt. – suttogta a kisfiú.
- Gyere ide, hajtsd a fejed az ölembe, mesélek neked. – vonta oda magához a gyermeket. Karjai lágyan ringattak, ösztönös, talán az örök anyák génjeiben átörökített mozdulatai voltak ezek.
- Egyszer volt, hol nem volt…., volt egyszer… tegnap este  Pásztoréknál a tengeri fosztás. - Arra gondolt, hogy ez végtére nem is mese, mert tegnap este történt, de hát olyan szép, hogy elmeséli most ezt a kisfiúnak, ennél szebb mesét még úgyse hallott.

- Tudod, Pásztorék nemrég építették a házukat, minden nap ott játszottam, megfigyeltem mindent jól, hogy majd az én házam is ilyen szép legyen. Hatalmas faoszlopok közé rakták a sarat, szalmát, és erős férfiak nagy bunkókkal döngölték keményre. Vert fala van, azt mondta anyuka. Volt benne három hatalmas tiszta szoba, meg nagy konyha, előszoba, meg hátul nyári konyha. Azt nem értettem, hogy az minek, de azt mondták, hogy ne a szép házban piszkítsanak, azért kell. Építettek eléje egy nagy nyitott verandát is. A falu régebbi házai tornácosak voltak, nekem azok jobban tetszettek. Arra gondoltam, hogy biztosan a kukoricafosztás miatt kell a veranda. Szóval ide hordták délután a férfiak a nagy zsákokat. Középre halmozták, köréje lócákat tettek.

Jöttek is alkonyatkor az asszonyok, meg a gyerek.  Mindenki hozott valami finom sütit, pogácsát kis fonott vesszőkosárban, szép hímzett kendőbe bugyolálva. Vidámak voltak, nem panaszkodtak, nem is úgy tűnt, hogy dolgozni jöttek, pedig lehet, hogy egész nap meg se álltak, mégse látszottak fáradtnak.

Pásztor néni arcát jó barnára sütötte a nap. Jött Anica néni is, igaz. ő nem jött, hanem csúszott a földön, mert a lába beteg volt, nem tudott járni. Mi azt nem tudtuk, mi a baja, lehet, hogy orvos se látta, s nem is panaszkodott.  A keze egészséges volt, kukoricát tudott fosztani. A szája is egészséges volt, megállás nélkül beszélt, mesélt, olyan jókat nevettek rajta az asszonyok.

Jött Anna néni is, neki a falu végén vesszőből készült, sárral tapasztott volt a kunyhója. Azt mondják, gazdag gyerekei vannak valahol külföldön, de senki nem látta őket soha.

Hamar megtelt néppel a veranda, alig fértünk el.  A kukorica is fogyott a zsákokból észrevételen. Az asszonyok előbb vidám dalokat énekeltek, majd szent énekeket. Minden asszonynak jó hangja volt, volt köztük egy, akinek különösen magas, érces, ő vitte a többit maga után. A kánonok tetszettek nekem a legjobban.

Pásztor Katicával, tudod a copfos barátnőmmel kukoricababákat készítettünk a sarokban, volt amelyiknek vörös volt a haja, volt köztük aranyszőke. Minden szép hajú kukoricát odaadtak, aminek nagyon örültünk. Mire befontuk az összes baba haját, s a szoknyájukat összekötöztük, addigra az énekeket abbahagyták az asszonyok, olyan nagy csend lett. 

Pásztor bácsi,  tudod, ő a Katica nagyapja, az övé ez a kert is, ahol most vagyunk, mesélni kezdett. Jaj, nagyon szerettem hallgatni a meséit. Volt, hogy a házába összegyűjtötte a gyerekeket, előbb jól megetette, majd az egyenes háttámlájú, kényelmetlen, de szép faragott székekbe sorba ültette  őket, s csak mesélt, mesélt végeláthatatlanul. Ilyen meséket nem lehet olvasni mesekönyvekben. Csodákról szóltak, lehet hogy ő találta ki, de jó volt hallgatni, olyat titokzatos meséket tudott. Egyszer annyira beleéltem magam a meséjébe, hogy ájultan estem le a székről. Nem lett ideges, orvost se hívott, leöntötte a fejem egy csupor vízzel, belebugyolált egy pokrócba, s amíg fel nem száradtam, addig ott gubbasztottam. Néha féltem is a meséjétől. 

Na, szóval Pásztor bácsi mesélni kezdett. A kezei abbahagyták a tengeri fosztást, a szeme olyan vékonykára  szűkült, s valahova nagyon távolra nézett. - a kislány a Pásztor bácsi öreges hangját utánozva mesélni kezdett:

- Eccer, amikor a földön már oly nagy lett a zsiványság, az ember az embert farkasának tekintette, a bűn eluralkodott mindenütt, hatalmas fényesség támadt éccaka. A házak vakítóan világítottak, s mintha az ég lángokban állt vóna. Aki csak élt és mozogni tudott, kint állt és várta a világ végét, vagy a csodát.  Sokáig égett az égbolt, hatalmas vörös lángnyelvek nyaldosták. Az emberek lelkéből tört elő a bűn, amit elkövettek, s a hatalmas tűz elégette azokat. Könnyűek és légiesek lettek hirtelen. A szemük akkor megpillantott az égen keletről nyugati irányba haladó csodálatos hintót. A hintó elé 8 pár paripa volt befogva, hosszú sörényük szállt a szélben, arany tüzet fújtattak az orrlyukukból. A hintó színaranyból volt, a kerekei ezüstcsillagokat szórtak. A nép csak állt, kővé meredve. S a csoda megtörtént. Azok előtt nyílt ki az ajtója, akik lelkében a bűnnek még a szikrája se volt. Csak a jókat vette fel, akik megérdemelték.  Azt mondta Pásztor bácsi, hogy odabent várta őket a boldogság.

- A mesének vége, aludj jól, álmodj szépeket! – húzta közelebb a kisfiú fejét az ölébe, de óvatosan, hogy fel ne ébressze. Elzsibbadt karjai ringatták a gyermeket.

 Azon tűnődött, hogy vajon előtte megállt volna-e az a hintó, amiről Pásztor bácsi beszélt. Úgy érezte, hogy ő jó, s ott a helye, s várja őt is a boldogság. Nem is sejtette, hogy az a hintó egyszer később valóban megáll előtte, nem sejtette, hogy a boldogságot ott ringatta az ölében már gyerekkorában abban a kukoricakunyhóban.