Kép: Vadkerti Erzsébet: Domboldal tavasszal c.  festménye

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
suhan a föld, simul az ég, fölkap a lég,
madárszárny röppen, pacsirta hív,
Felhők alatt együtt repülni kén'.

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
szalad a láb, arcukon pír, dobol az ér,
fűszálak hajolnak, szétfröccsen víztócsa. 
Pipacsok közé befutni kén'.

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
virágot tép, koszorút fon, hajához ér,
lánykacaj csendül, libben a szoknya.
Zöld dombról együtt hömbörkőzni kén'

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
pörög a világ, forog a föld, körös-körül ég,
tekereg a szoknya, hömbörödnek még.
Összegabalyodva kulcsolódni kén'.

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
forog a világ, dobol a szív, izzik a fény,
fellibben a szoknya, simogat a kéz.
Megsemmisülve eggyé válni kén'.

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
megszűnik a tér, eszméletlen kéj, tejfehér a fény, 
Kibomlik a szoknya, remegő a térd.
Összefonódva együtt halni kén'.

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
Vakít a fény, lebeg az ég, sóhajt a lég,
kisimul a szoknya, megpihen a kéz.
Hófehér arcukra selyem szemfedő kén'.