Ma áldozás lesz! - kiáltott futva a kisfiú a kislány felé, s abban a pillanatban el is tűnt a szeme elől. Sietnie kellett, nehogy elkéssen, mert a ministránsoknak időben oda kellett érni, s már harangoztak. Izgatottan vette magára a ministráns ruhát, sürgött-forgott, készítette elő az áldozási szentségeket, a kelyhet, a kis kendőt, az ostyákat, a stólát, a füstölőt. Kicsit szertelenek voltak a mozdulatai, de nagyon figyelmesen tette a dolgát, hisz lesz most ott valaki, aki miatt ma mindennek rendben kell történnie. Kicsi lelke teli volt várakozással, türelmetlenséggel. Jaj, mikor kezdődik már?! Szíve hevesen dobogott. Végre! Sóhajtott fel, amikor megszólalt az orgona, s a sekrestye nyílásán kikukucskált, s látta, hogy a padsorok már tele vannak emberekkel. Szeme minduntalan keresett valakit, de nem látta. Ujjai remegtek, csak el ne ejtsem a kelyhet, gondolta. Az orgona hangja betöltötte a teret, betöltötte a lelkét is. A mise elkezdődött. Áldozás csak a végén lesz, gondolta, addig talán megnyugszik kicsit.
A kislány ott térdepelt az utolsó padban, kezeit imára összekulcsolva. Az ő lelke is teli volt izgalommal. A barátnője Katika katolikus volt, szívesen ment vele a katolikus templomba, habár őt a református templomban keresztelték. Ma egyedül ment, mert tudta, hogy az a szőke, kék szemű fiú ministrál, aki a múltkor az iskolában a szünetben odafutott hozzá, megérintette, s azt mondta, de szép a hajad.
Szerette ennek a templomnak a hangulatát, a félhomályt, a hosszú, vastag gyertyákat, a rengeteg hortenziát, szerette a tömjén illatát, gyönyörködött a freskóban, csodálta a szobrokat, képeket. Az atya vasárnaponként kicsi szentképeket osztott, amit egymás közt csereberéltek, s ezeket az énekeskönyvében tartotta könyvjelzőként.
A szentmise nem volt hosszú, vagy talán az idő röpült vele, szédült kicsit. Nem is merte becsukni a szemeit, félt, hogy kiesik a padból, s megzavarja az áhítatot. Majd amikor eljött az ideje az áldozás szertartásának, ő is - remegő térdekkel - letérdelt az első sorban. Nem mert a fiúra nézni, aki az oltár előtt segédkezett. A fiú sem látta őt, de érezte, hogy ott van tőle karnyújtásnyira. A pap hosszú stólát tett a fejére, imát mormolt, áldást osztott, majd a nyelvére helyezte az ostyát. Elkezdett forogni vele a világ, a templom fényei spirálként kavarogtak, az angyalok mintha szárnyra kaptak volna, a szent szobrok megindultak felé. Nem lett volna szabad itt áldozni, nem is gyónt, hisz’ ő református. Csakhogy ő jó, s az áldást úgy érezte, megérdemelte, mindegy melyik templomban. Isten majdcsak megbocsájtja. Félhangosan mormolta a bibliai igét „ …egyétek, vegyétek, ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik…keresztet vetett, az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében!... Ámen.
