"Az igazi fájdalom néma, a könny és a kiáltás már megkönnyebbülés. Hát ne csald magad, s ne örvendeztesd a világot! Fegyelmezd arcod, mozdulataid! S ha egyedül maradsz a fájdalommal, szól így: Tessék fájdalom! De akárhogyan fájsz majd, tudom, ez rendben van így: mert Ember vagyok!' - Márai

Hol vagy? - kiáltod hajnalon

Itt vagyok Mama! - nyugtatlak

Nem tudsz elmenni, vagy én nem engedlek?

Köldökzsinórodon lógok 

Krizantém koszorút fonok

hófehér hajad köré

Porcelán arcodat

sóhajom simítja

Betakargatlak színes levélpaplannal

Pihenj szépen Mama!

Csillag vagy a tenyeremben

Örök ragyogással

utolsó leheleted párásítja szemem

karomban tartalak körös-körül öleléssel

az időm végezetéig. 

Ámen

Védőszárnyadból 

tollaid kihullottak,

védtelen lettem,

már csak pihék lebbennek,

megtöltöm vele párnám.

Szeret?  Nem szeret?

Szívből! Igazán!– Szeret? 

Nem szeret szívből, igazán!

Szeret? Nem szeret?

Utolsó levél: SZERET!

Akácméz-édes

gyermekkori szerelem!

Fekete macska

keresztezte utamat,

zöld szeme villant.

Visszafordultam, ő is,

és farkasszemet néztünk.

Én álltam tovább.

Lecsúszott zoknid

élettelen lábadon

megigazítom.

Tappancsod nyomot hagyott

az életem fövenyén.

Hol vagyok? - kérded

Ég és Föld között lebegsz.

Máris hiányzol....

Általad vagyok gyermek

Maradj még velem Mama!