Kilencvenhárom

évgyűrűjét pergamen

bőrű ujjára

simította az idő

fényévnyi ragyogással.

A három pici gyermekem, a 2 éves (Attila), a 4 éves (Tomika) és a 6 éves (Laca) szánkózni készülnek. Felhozzák a szobába a szánkót. Megszólal a 2 éves: - Nem emlékszem, milyen a szánkózás! 6 éves: Felültünk a szánkóra úgy, hogy elől ült Attila, mögötte Tomika, s én hátul. Meg van? - Meg van! - válaszolt a 2 éves. Na, akkor pont úgy üljünk rá. (Ráülnek ebben a sorrendben) 6 éves: Fogd meg a madzagot! Meg van? - Meg van! 6 éves: tegyétek fel a lábatokat az alsó lécre. Meg van? - Meg van! 6 éves: Csukjátok be a szemeteket! Meg van? Meg van! 6 éves: Suhanunk lefelé! Érzed? - Érzem! 6 éves: Csípi a hideg az arcunkat! Érzed? - Érzem! 6 éves: Gyorsul a szánkó! Meg van? Érzed? - Érzem! kiáltja a másik kettő. (a három gyerek a szőnyegen, a szobában átéli a tavalyi szánkózás élményét) 6 éves váratlanul a 2 éves homlokára csap (persze nem nagyot, de a 2 éves szeme tágra nyílik, s kérdi: Ez mi volt Laca? - Hát ez volt a fa.

 Széles látókör,

Már hátrafelé is lát,

bizonyost keres,

forog tengelye körül,

elveszíti önmagát.

Lógok a szeren

a világ cirkuszában,

súlyomat tartom.

Babérokra nem vágyom,

néha még doppingolok!

Fotó: Kiss Imre (www.kissimrefoto.hu)

Kopaszodó fák

hajszál híján megtörnek.

Árvalányhajat

fésül törzsükhöz a szél

Reményt adó bájolás.

Karácsony éjjel

új indát bont-e a hit

fagyos világunk

jégvirágos ablakán?

Születik-e jobb jövő?

Ma áldozás lesz! - kiáltott futva a kisfiú a kislány felé, s abban a pillanatban el is tűnt a szeme elől. Sietnie kellett, nehogy elkéssen, mert a ministránsoknak időben oda kellett érni, s már harangoztak. Izgatottan vette magára a ministráns ruhát, sürgött-forgott, készítette elő az áldozási szentségeket, a kelyhet, a kis kendőt, az ostyákat, a stólát, a füstölőt. Kicsit szertelenek voltak a mozdulatai, de nagyon figyelmesen tette a dolgát, hisz lesz most ott valaki, aki miatt ma mindennek rendben kell történnie. Kicsi lelke teli volt várakozással, türelmetlenséggel. Jaj, mikor kezdődik már?! Szíve hevesen dobogott. Végre! Sóhajtott fel, amikor megszólalt az orgona, s a sekrestye nyílásán kikukucskált, s látta, hogy a padsorok már tele vannak emberekkel. Szeme minduntalan keresett valakit, de nem látta. Ujjai remegtek, csak el ne ejtsem a kelyhet, gondolta. Az orgona hangja betöltötte a teret, betöltötte a lelkét is. A mise elkezdődött. Áldozás csak a végén lesz, gondolta, addig talán megnyugszik kicsit.

A kislány ott térdepelt az utolsó padban, kezeit imára összekulcsolva. Az ő lelke is teli volt izgalommal. A barátnője Katika katolikus volt, szívesen ment vele a katolikus templomba, habár őt a református templomban keresztelték. Ma egyedül ment, mert tudta, hogy az a szőke, kék szemű fiú ministrál, aki a múltkor az iskolában a szünetben odafutott hozzá, megérintette, s azt mondta, de szép a hajad.

Szerette ennek a templomnak a hangulatát, a félhomályt, a hosszú, vastag gyertyákat, a rengeteg hortenziát, szerette a tömjén illatát, gyönyörködött a freskóban, csodálta a szobrokat, képeket. Az atya vasárnaponként kicsi szentképeket osztott, amit egymás közt csereberéltek, s ezeket az énekeskönyvében tartotta könyvjelzőként.  

A szentmise nem volt hosszú, vagy talán az idő röpült vele, szédült kicsit. Nem is merte becsukni a szemeit, félt, hogy kiesik a padból, s megzavarja az áhítatot. Majd amikor eljött az ideje az áldozás szertartásának, ő is - remegő térdekkel - letérdelt az első sorban. Nem mert a fiúra nézni, aki az oltár előtt segédkezett. A fiú sem látta őt, de érezte, hogy ott van tőle karnyújtásnyira. A pap hosszú stólát tett a fejére, imát mormolt, áldást osztott, majd a nyelvére helyezte az ostyát. Elkezdett forogni vele a világ, a templom fényei spirálként kavarogtak, az angyalok mintha szárnyra kaptak volna, a szent szobrok megindultak felé. Nem lett volna szabad itt áldozni, nem is gyónt, hisz’ ő református. Csakhogy ő jó, s az áldást úgy érezte, megérdemelte, mindegy melyik templomban. Isten majdcsak megbocsájtja.  Félhangosan mormolta a bibliai igét „ …egyétek, vegyétek, ez az én testem, mely tiérettetek megtöretik…keresztet vetett, az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében!... Ámen.

Isten éltesse 

emléked bennem apám!

Sírodon virág.

Kőbe  vésett nevedről

könnycsepp csordul hantodra.

         Kép: Vadkerti Erzsébet: Domboldal tavasszal c.  festménye

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
suhan a föld, simul az ég, fölkap a lég,
madárszárny röppen, pacsirta hív,
Felhők alatt együtt repülni kén'.

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
szalad a láb, arcukon pír, dobol az ér,
fűszálak hajolnak, szétfröccsen víztócsa. 
Pipacsok közé befutni kén'.

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
virágot tép, koszorút fon, hajához ér,
lánykacaj csendül, libben a szoknya.
Zöld dombról együtt hömbörkőzni kén'

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
pörög a világ, forog a föld, körös-körül ég,
tekereg a szoknya, hömbörödnek még.
Összegabalyodva kulcsolódni kén'.

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
forog a világ, dobol a szív, izzik a fény,
fellibben a szoknya, simogat a kéz.
Megsemmisülve eggyé válni kén'.

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
megszűnik a tér, eszméletlen kéj, tejfehér a fény, 
Kibomlik a szoknya, remegő a térd.
Összefonódva együtt halni kén'.

Föld-ég, föld-ég, zöld-kék, zöld-kék
Vakít a fény, lebeg az ég, sóhajt a lég,
kisimul a szoknya, megpihen a kéz.
Hófehér arcukra selyem szemfedő kén'.

Lombkatedrális

áhitatos csendjében

szélorgona szól.

Madarak elhallgatnak,

Gallyujjak kulcsolódnak.